Chapter 05

Chapter 05

Hali. Eljött az idő egy újabb résznek. Bár tegnapra terveztem, csak ma lettem kész vele. Remélem tetszeni fog :) 

Figyelem! A történetemben lévő film nem egyenlő az igazi film történetével. 

Tehát, az alapot onnan vettem, de változtatok a szereplőkön és egy kicsit a történéseken is. Remélem ezért nem fog senki se haragudni. De mivel még nem jött ki a film, ezért gondoltam ezt választom. És mert én is alig várom, hogy megjelenjen. 

Megtudod melyik filmről van szó ha elolvasod a részt :D köszönöm.

Jó olvasást ××

The Storm

Effie akaratom ellenére is feltette a kérdést. Lebénulva próbáltam talpon maradni és vártam a válaszát. Arcán látszott a döbbenet ami engem is elfogott. Nem gondolta volna, hogy ilyen dilemmával találja szembe magát. Én érzem magam hülyén, mikor nem is én tettem fel a kérdést.

Bár sajnos az én hibám is, mivel be invitáltam a házba. Legszívesebben a falhoz verném a fejem és monoton hangon mondogatnám, hogy hülye, hülye, hülye. De ebben a pillanatban úgy hiszem nem ez lenne a megoldás.

Barátnőm a beállt csend után észbe kap, hogy kicsit félreérthetően fogalmazott.

- Mármint úgy értem...kint szakad az eső...és...amúgy is van hely..- próbálja áthidalni az előbb feltett kérdését. Sikerrel jár. Most veszem észre, hogy kint tényleg esik. Nem csak, hogy esik, már patakban folyik az utcán a víz.

Jack értetlenül néz ki az ablakon. Most már ő is megbizonyosodott róla, hogy ilyen körülmények között nem jut haza. Az ablakról szeme ránk szegeződik és halvány mosoly játszik szája szélén.

- Értem én, de előbb telefonálnom kell – szólal meg végül.

Effie lassan kifújja eddig bent tartott levegőjét. Én pedig tátott szájjal meredek rá, miután Jack kisétált az előszobába.

- Normális vagy? - bököm oldalba, mire belőle egy halk nevetés tör felszínre.

- Nem mehet haza ilyen időbe – érvel.

Fájdalmasan felsóhajtok és gondolkozni kezdek. Legfontosabb kérdés: hol fog aludni most, hogy én elfoglaltam az egyetlen vendégszobát?

- Hol akarod, hogy aludjon? - adok hangot gondolataimnak.

Vállat von, majd halkan közli:

- Melletted?

Ránézek és látom, hogy vigyorog. Megint oldalba bököm.

- Most mi van? Csak vicceltem! - játssza a sértődöttet. - Bár szerintem neki nem lenne ellenére – teszi még hozzá.

- De nekem igen! - suttogom felháborodva. - Inkább átadom a vendégágyat, és alszok a kanapén – adom meg magam.

- Miről beszélgettek? - érdeklődik az ajtóban megjelent fiú mosolyogva.

- Semmiről – vágom rá azonnal ami kicsit meglepő számára. Ilyen esetben elvörösödnék, de most mégse teszem. Nem hat rám úgy ez a fiú, mint bárki más szokott. Nem érdekel ha lenéz, vagy ha csúnyának tart. Normálisan viselkedem mellette. Bár vannak pillanatok amikor kezd az agyamra menni jelenléte.

- Tehát maradsz vagy nem? - teszem hozzá halkan.

- Hölgyeim, szívesen élvezném társaságukat az este további részében – úgy mondja mint egy filmbeli karakter. Remek színész lenne belőle. Nem neveti el magát, tökéletesen artikulálva beszél.

Effie-vel rögtön összenézünk. Ha sikerül rávennem, hogy játssza el a kitalált karakteremet, akkor esélyt látok a nyerésre. De még hátra van a testvére is. Még ha Jacket sikerül is rávenni, mi lesz az ikertestvérével? Ő bele fog menni?

Mikor abba hagyja a színészkedést, mindannyian nevetésben törünk ki. Barátnőm pedig feldobja a labdát.

- Remek lennél Elliot szerepére – jelenti ki.

- Ki az az Elliot? - néz csillogó szemeivel, hol Effiere, hol rám.

- A forgatókönyvemből az egyik karakter – hadarva magyarázok. Hülyén érzem magam.

- Szívesen beleolvasnék – kacsint felém.

Ezek után ismét jönne az elvörösödés, de megint semmi. Aprót bólintok kijelentésére, majd az ablakot kezdem kémlelni.

- Megcsinálom az ágyat – int felénk Effie, és már el is tűnt az emeleten.

Ketten maradunk a konyhában. Helyet foglalunk egymással szembe. A csend miatt hallatszik a dörgések sorozata.

- Mióta írsz? - suttogja.

- Este éjfél körül lehetett, ez magyarázza halk beszédünket.

- Tizennégy éves korom óta írom ezt a forgatókönyvet .

Tátva marad a szája, majd elmosolyodik.

- Tényleg?

- Többször újra írtam, mert nem tetszett, de igen, tényleg – mosolygok már én is.

- Mondj valamit erről az Elliotról – kéri.

Kuncogás tör rám. De el is hallgatok mikor szembe találom magam komolynak tűnő tekintetével.

- Hát... hasonlít rád.. kedves, segítőkész, lökött – kezdek a felsorolásba, mikor félbeszakít.

- Lökött? - nevet fel.

Válaszra se méltatom kérdését, folytatom tovább elkezdett történetemet.

- Neki is van egy ikertesója, akit Wade-nek hívnak. Ők ketten fogják tudatni a lánnyal, hogy árnyékharcos. Majd segítik őt az anyja megmentésében.

Áhítattal figyeli ahogy mesélek. Tetszik neki a történetem. Mosolyogva folytatom.

- A végén választania kell a két fiú között. De ezt nem árulom el neked. Majd elolvasod ha kíváncsi vagy – kacsintok.

- Ne márr – kérlel. -Folytasd, hallani akarom a végét légyszíí – kutyaszemekkel néz rám. Nehezen ellenállok neki.

- Nem – felelem.

- Akkor add ide, hogy olvassam el – hangja kérlelő és parancsoló is egyben. Megnevetett hangszíne.

- Naa – makacskodik.

Eddig bírtam. Nagyot sóhajtok és megadom magam. Felállok és le emelem az előszobában elhelyezkedő szekrény tetején lévő fénymásolatot.

Két másolatom van, az egyiket beküldtem a versenyre, a másikat pedig most adom Jack kezébe.

Alaposan végig méri a kezdő oldalt, és felolvassa a címet.

- The Mortal Instruments – hangja csodálkozó.

- Késő van olvasgatni nem? - terelem a témát. Nem akarom látni ahogy olvassa.

- Holnap ezzel kezdem – csukja be a második oldalnál.

Effie hangos léptekkel jön le a lépcső, ezáltal mindketten rá figyelünk.

- Felmehetsz ha gondolod, készen vagyok – motyogja.

- Köszönöm.

- Én elalszom, úgyhogy felmegyek – barátnőm egy ásítás kíséretében eltűnik. Ismét.

Végignézem amint lassan leküzdi a lépcső fokokat.

Ekkor hatalmasat dörög az ég, ijedtemben ugrok egyet. Mikor elhalkult a zaj, lassan fújom ki a levegőt. Megfordulok, és a nappali felé veszem az irányt.

- Hova mész? - kérdi suttogva Jack.

- Aludni – felelem szárazon. Mégis mire gondolt, hova?

- Hol?

- A kanapén – hangom morgásnak hallatszik. De csak azért mert még mindig félelem járja át a testem.

Kiskorom óta félek a vihartól, és ez mai napig se változott. Kisebb dörgésekkel még megbirkózom, de a mostani túl félelmetes. Nyugodt, halk, sötét hely kell nekem. A konyha nem felel meg elvárásaimnak ezért próbálkozom a nappalival.

Hallom Jack lépteit utánam.

- Alszom én a kanapén – suttogja még mindig.

- Nem – makacskodom.

Mikor beérek az elég tágasnak mondható nappaliba, ledermedek.

Elfelejtettem, hogy barátnőm nappalija szinte átlátszó. Hiába takarják a hatalmas ablakokat, sötét lila függönyök, akkor is látszik illetve hallatszik az ég szimfóniája.

- Mi az? - kérdi mikor utolért. Nem felelek, csak rámutatok az ablakokra.

- Gyere – karon ragad és felráncigál az emeletre. Beérve a hálószobába, lekapcsolja a villanyt, amit valószínűleg Effie hagyott felkapcsolva. És elindul az ajtó felé. Halk nyögés hagyja el a számat ami kifejezi nem tetszésemet. Erre ő felnevet és vissza fordul.

- Azt hittem nem óvodában vagyok - jegyzi meg féloldalas mosolyával. - Mi az?

- Nem maradsz itt egy darabig? - hangom kérlelő, és szégyenlős.

- Félsz a vihartól? - hangjából ítélve meglepődöttnek tűnik.

Bólintok, majd mosolyogva közelebb jön.

Lassan ruhástól bemászok a takaró alá, és ő mellém fekszik.

Egymást bámuljuk egy darabig. Mikor újabb dörgésre kerül sor, én ledermedek, ő pedig le hunyja szemét. Ő is fél?

- Te is? - rekedtes a hangom.

Bólint, mire én elmosolyodom.

- Mi az? Csak neked szabad félni tőle? - háborodott fel, mikor látta, hogy jól szórakozom rajta.

- Nem – nevetek fel.

Ismét csend telepszik ránk, én pedig megfordulok, hogy ne keljen a szemébe néznem. Sose bírtam sokáig mások szemébe nézni.

Újabb villám teríti fényességbe a szobát, és várom az ezt követő dörgést.

Nem jön. Pedig most vártam.

Hirtelen Jack karjai vesznek körül, és közben hangosan dörög az ég. A rémületemen enyhít a tudat, hogy most nem egyedül kell átvészelnem ezt a borzalmas éjszakát.