Chapter 3

Chapter 3

Hali. Péntek van hurrá :) Ez ezt jelenti, hogy új rész :D remélem tetszeni fog és vonzani fog pár megjegyzést, esetleg követőt. Tudom, hogy nem hoztam a múltkor fejezetet de fogalmam se volt hogy mit írjak, viszont most befejeztem a részt és azonnal fel is rakom. 

Van még egy rossz hírem is, miszerint nem biztos, hogy tudok minden pénteken részt hozni, mert függ a kedvemtől meg, hogy van e ötletem az új részhez. Az alap sztori ötlet persze megvan, de a részleteket kivitelezni már nehéz. Kérlek  ne haragudjatok ezért, akinek van blogja és ír, az biztos megérti hiszen van úgy hogy van ezer ötleted, de nem tudod megfogalmazni a mondatokat, mostanában velem is így van, de remélhetőleg újból visszanyerem erőmet, és folytatom sokkal jobb részekkel. 

Jó olvasást ×× 

I will help you

- Bocsánat – suttogta nekem. Mintha nem akarta volna megszégyeníteni magát azzal, hogy bocsánatot kér. Apró mosoly jelent meg a szája szélén, ami azt jelezte, hogy mégse gondolja komolyan az előbbit. Az én arcom lángokban lehetett, hiszen ismét felhúzott, kerek egy perc alatt. Már épp le akartam szidni, mikor egy másik deszkás srác gördült mellénk. Fekete haja kiemelte barna szemeit, borostája pedig férfiasabbá tette arcát. Fekete pólót és háromnegyedes farmernadrágot viselt.

- Húha Jack, kit találtál? - bökte oda mosolyogva barátjának. Míg a válaszát próbálta kitalálni a „támadóm”, alkalmam lett rá, jobban szemügyre venni.

Szemei homok barnák voltak, haja világos barna, rövid, ami fel van tupírozva. Arra a véleményre jutottam, hogy nem is nézne ki rosszul, sőt, ha nem lenne ennyire szemtelen, akkor még fel is figyelnék rá.

- Abban reménykedem én is, hogy elárulja nekünk – vigyorogta.

Rögtön jött volna a válaszom is, miszerint abban aztán reménykedhet, mivel nem fog megismerni, de Effie azonnal félbeszakított minket.

- Megvan az ernyő – motyogta miközben a kulcsot fordította el a zárban. Mikor megfordult, szinte sokkot kapott. Nem gondolta volna, hogy leállok beszélgetni két ilyen jó kiállású sráccal, még ha ő nem is tudja honnan ismerem őket. Nem voltam a könnyen ismerkedős fajta. Folyton eltoltam magamtól az embereket. Effie más volt, őt kezdettől fogva nem tudtam eltolni magamtól. A pozitív kisugárzása megragadott és magával rántott. Rajta kívül senki se ismer engem igazán, még a saját szüleim se. Megannyi ember kísérelte meg azt, hogy megpróbál jobban megismerni mint amennyit mutatok magamról, de senkinek se sikerült akár egy apró információt is kipréselnie.

Talán azért mert féltem magam megmutatni másoknak. Most is félek, mert ha valaki felfedezi az igazi énem, majd eltol magától, akkor teljesen magamba fordulnék. Így legalább az az énemet utálják amit feléjük mutatok. Effie ezt a viselkedésemet Raine -féle pszichológiának nevezi.

Míg barátnőm szorosan mellénk ért, sejtettem, hogy elvárja majd, hogy bemutassam a srácokat. Éppenséggel még én sem tudtam kik ők, tehát nem sokat tudtam mondani, viszont ami a számon kijött, az megdöbbentette őt.

- Ő a srác aki mindig keresztbe akar tenni nekem, immár másodjára sikerült neki – mutattam a barna hajú felé, - és ő gondolom a barátja aki ebben segédkezik neki – fejeztem be.

- Ácsi! - szólt meg a fekete hajú, - Én Sam vagyok, és nem segédkezek Jack -nek eltenni láb alól senkit – szabadkozott két kezét maga mellé emelve.

Ez volt az a pillanat amikor Effie nevetésben tört ki, és őt követte a többi is. Még engem is mosolygásra késztetett. Sam elég rendesnek tűnt, de ennyiből még nem akarok leszűrni semmit sem, hiszen mégis csak a szemtelen barátja, mármint Jacké, mint kiderült.

Miután szőke hajú barátnőm abba hagyta a hangos nevetést, Jack megtörte a pillanatnyi csendet.

- És merre sétálnak a lányok? - húzogatta szemöldökét. Kétségtelenül jól állt neki ez a mozdulat, de még mindig nem kedveltem őt.

- Reggelizni indultunk a mekibe – válaszolja készségesen a barátnőm. Oldalba löktem volna, hogy mégse kéne ilyen információt bárkinek elmondani, de mégse tehettem,hisz társaságban voltunk.

- Az nincs kicsit messze? - kérdezte Sam.

- Szeretünk sétálni – vágtam rá egyből.

- Király! Megyünk veletek – harsogott Jack. Erre Sam bátrabb volt mint én, és oldalba lökte barátját. Elég erős lehetett, mert elérte a hatást.

- Vagyis... ugye mehetünk veletek? - mondta immár kérlelve. Effie ismét elnevette magát, én pedig megmosolyogtam azt amit Sam az előbb művelt. Kezdtem kedvelni a fekete hajú srácot. Effie-n is láttam, hogy nem viszonyul hozzájuk elutasítóan, sőt, még nagy mosollyal az arcát válaszolt a kérlelésre.

- Persze, hogy jöhettek.

Remek. Pont ezt akartam a reggel elkerülni. Pont ezért választottam a McDonald's éttermet.

Már nem volt visszaút, elkezdtünk sétálni a gyorsétterem felé, a fiúk pedig szorosan, hol előttünk, hol mellettünk száguldoztak a deszkájukon. Az úton többször is majdnem nekem jött Jack, amit ő persze véletlennek állított be, de nekem nem tűnt annak.

A meki ajtaja előtt leálltunk Effievel, míg bevártuk a fiúkat, akik épp találkoztak valakivel és leáltak beszélgetni, ami nem ránk tartozott, így tovább sétáltunk.

- Kettesben szerettem volna enni, veled – szóltam barátnőm felé fordulva.

Ő döbbenten nézett rám, nem is sejtette, hogy csöppet sincs kedvem a két sráccal reggelizni.

- Azt hittem te szedted fel őket.

- Ő jött belém – mondtam kicsit felháborodott hangon. Hogy is szedtem volna fel bárkit is? Még csak rám se szoktak nézni az emberek, láthatatlannak érzem magam sok esetben. Kizártnak tartottam, hogy egyszer valakit is felszednék.

Effie elnevette magát, majd a hátamon éreztem, hogy valaki rám nehezedik és magával ránt a földre. A háttal tompítottam az érkezést, rajtam pedig egy piros gördeszka helyezkedett el. Magam mellé néztem, bár jól tudtam ki is okozta a balesetet. Gyors mozdulattal felállt és leszedte rólam a deszkát. Ezután engem is felkapart a földről.

- Sophie kedvel téged – mosolyogta Jack.

- Ki az a Sophie?

A piros deszkát maga elé emelte, bemutatva ezzel Sophiet.

- Őrült – ennyit tudtam kipréselni magamból, majd benyitottam az ajtón és ők pedig követtek.

Nem is kellet rá nézzek, tudtam jól, hogy most rajtam szórakozik. Kicsit azért érdekelne, miért is akartak velünk jönni, hiszen az első találkozásunk se sikerült valami fényesen.

- Mit kértek? - fordultam feléjük amint beléptünk.

Kérdő tekintetekkel találtam szembe magam. Vagyis csak kettővel, Effie ismert már. Gondolom nem hitték azt, hogy majd én fogom elintézni a rendelést. Pedig ha tudnák, hogy egy évig pincérnő voltam egy kis kaliforniai pizzázóban, így aztán van gyakorlatom a rendelések kivitelében.

Majd mikor végre fel tudták fogni, hogy nem viccből mondtam, már sorolták is. Mindent megjegyeztem és elküldtem őket asztalt foglalni, míg én a pulthoz sétáltam és türelmesen vártam amíg az előttem való két ember rendel.

- Segítek – szólt Jack a hátam mögül.

- Nem kell

- De szeretnék

Nem akartam vele vitatkozni így csak szem forgatva, hagytam, hogy legyen neki gyereknap. Úgyis egy nagy gyerek, megérdemli.

Ez a gondolatom megmosolyogtatott.

- Mi olyan vicces? - vigyorgott mellettem.

- Egy nagy gyerek vagy – mondtam ki végül. Semmi értelme lett volna hazudnom. Ez volt az igazság, én csak megosztottam vele.

Felnevetett véleményem hallatán, ami belőlem is kiváltotta ugyanezt. Hamar eltűnt előlünk a sor, és mi következtünk. Míg a pultos szőke lány kirakta a tálcára a felsoroltakat, addig próbáltam előhalászni a tárcám. Viszont most is, mint mindig, elnyelte a mélység. Jack ki is használta a helyzetet és gyors mozdulatokkal kifizetett mindent.

- Mennyivel tartozunk? - néztem a számlára amit Jack a kezében tartott, amikor elindultunk a többiek felé.

- Semmivel – ahogy ki mondta, már össze is gyűrte, majd az útba eső szemetesben landolt a papírdarab.

Ismét a szemem forgattam és hagytam magam. Úgyis jött nekem egyel a Starbuckos incidens és a ma reggeli miatt. Meg az előbbi ütközést se hagyhatom figyelmen kívül.

- Úgyis tartozom – súgta nekem mielőtt leültünk volna a barátaink mellé.

Effie és Sam egymás mellé ült, így nekünk is ezt kellet tennünk Jackel az asztal másik oldalán.

Kicsit zavart a helyzet mert sejtettem, hogy ebben barátnőm keze lehet.

- És mióta laktok itt Londonban? - kérdezte Sam.

- Három éve – feleltem. Effie is elmesélte a történetét, de inkább Sammel beszélgetett.

- Egyetemre jársz? - fordult felém Jack.

- Ühümm – bólintottam egy falat hamburger kíséretében.

- Hova?

- King's

Majd feltett egy csomó kérdést, mintha kihallgatáson lennék. Nem volt mit tennem, válaszolnom kellet, mert ha egy kérdését is válasz nélkül hagytam akkor nyafogni kezdett.

- Mit csináltok holnap? - szólt remélhetőleg az utolsó kérdése, mert már elfogyott minden amit rendeltünk és épp indulás következett volna ha nem kérdez megint Jack.

Erre felkapta fejét Effie, majd felém nézett és eldöntötte helyettem mit is fogunk csinálni.

- Videót – lelkendezett. Muszáj lenne elkészíteni az előzetest a filmemhez, gondoltam bele.

- Milyen videót? - lelkendezett Jack is. Mielőtt lecsitíthattam volna barátnőmet már folytatta is.

- Raine-nek kell készítenie egy előzetes videót egy forgatókönyvhöz.

Nagy csend következett be. Egy gyors összenézés volt köztem és Effie között, amiből ő leszűrte azt, hogy mérges vagyok rá. Miért kell mindenkivel megosztani? Ordítottam volna vele, ha nem lennénk társaságban. Megnyugtattam magam valamennyire, mivel előbb utóbb kettesben maradok vele, és leordíthatom a fejét. Valószínű, a két srác is szemkontaktussal beszélték meg az előbb kapott információt barátnőmtől.

- Segítünk – válaszolta határozottan a mellettem ülő fiú.  

Facebook group

Hali. Most nem résszel jövök, amit nagyon sajnálok, de a héten nem tudtam haladni vele. Nem volt ötletem semmi. Tényleg semmi. És minthogy egy meggondolatlan részt hoznék, inkább hozom később. De! Hogy kiengeszteljelek titeket, hosszú részre számíthattok.

Mivel több embernél is láttam a Facebook csoportot, így gondoltam én is csinálok egyet, mert ott sokkal  hamarabb értesülhettek a történettel kapcsolatosan. Ha hozok egy részt, majd posztolom, ha véletlenül kimarad egy rész azt is tudatom veletek. Remélem nem hiába hoztam létre és csatlakoztok :)

Facebook csoport

Megragadnám az alkalmat és megköszönném az eddigi feliratkozókat. Nagyon hálás vagyok ezért.
Továbbra is olvassátok a történetet, mert lesznek benne izgalmas részek is :)

Üdvözöl Henny ××

Chapter 02

Chapter 02

Hali. Péntek van yay! Meg is hoztam a részt amit vártatok? Nem tudom. Aki várta az most örülhet mert itt is van. Az előzőhöz nem irtatok megjegyzéseket ami kicsit elkeserít, de hátha ez a rész sikerrel jár. A történetek eleje kicsit unalmas szokott lenni, de igyekszem, hogy ne legyen az. Eddig mi a véleményetek?

Jó olvasást ××

E-mail.

A történtek után szerencsésnek mondhatom magam. Rájöttem. A szomszéd mentett meg. Ha ő nincs lehet füstmérgezésben halok meg, vagy a tűz martalékává válok. Egyik se nekem való halál.

Érdekes, hogy egy ilyen élmény után, az ember képes elképzelni a halálát. Nem az a fajta lány vagyok aki sikítana ha eljönne érte a kaszás. Elfogadnám, hiszen ez a sors vár mindenkire, nem tehetek ellene semmit.

Reggel hét óra van, pillantok rá a telefonomra amit sikerült kimenteniük a tűzoltóknak tegnap este.

Barátnőmnek is sokat köszönhetek, hiszen befogadott magához amíg rendbe nem hozom a dolgokat. Szükségem van rá, és ezt mihamarabb tudatni akarom vele. Talán még alszik, úgyhogy várok.

Sajnos ismét egymagam vagyok és a gondolataim felemésztenek. Egyfolytában azon jár az agyam, vajon mennyi része maradt meg a lakásomnak. Vajon anyáék mit fognak szólni hozzá?

Mi lesz ezután velem? Hogy fogom ezt rendbe hozni?

Még az is felmerült bennem, mi lesz ha megkapom a filmkészítés jogát de a szüleim nem engednek tovább itt maradni. Nem! Azt nem hagynám, sarkamra állnék és tudatnám velük, hogy nemsokára 20 éves leszek. Ez esetben nem tehetnek semmit. Nem hurcolhatnak haza Kaliforniába, nem engedem.

Újra elalszom.

Álomfoszlányokat látok. Két hasonló fej lebeg előttem és nevetnek. Kinevetnek. Kórusban mondják mekkora hülye vagyok. Fel ismerem őket, ők a két fiú a kávézóból. Hangosan ordítják mennyire ostoba vagyok, hogy hagytam leégni a saját házamat. Igazat adok nekik, mire még hangosabban nevetnek. Éget belülről a fájdalom. Az igazság fájdalma.

Miért én? És miért most? Ezek a kérdések töltik meg a fejemet és uralkodnak rajtam.

Egy kedves hang ránt ki a valóságba.

- Raine! Raine! Kelj fel, csak álmodsz! - mondja a mellettem ülő, könnyes szemű Effie.

Erőt veszek magamon és ülő helyzetbe tornázom magam. Effie szemébe nézek és érzem ahogy a forró könnyek az én arcomon siklanak végig. Gyorsan arcomhoz kapok és meglepetten érzem, hogy csurom víz vagyok. Szipogok egy keveset majd könnyeim is elapadnak, csak úgy mint Effie -nek.

- Mi történt? - nyögöm ki végül, mikor már túlságosan is kínossá vált a csend.

- Álmodban kiabáltál.

- Tessék? - nem hittem el amit mond. Sose beszéltem álmomban, nemhogy kiabáljak. Mi történik velem?

- Azt ordítottad, hogy a te hibád, és, hogy hagyjanak békén. - magyarázta.

Halványan emlékszem az álmomra, de még mindig nem értettem.

- Kérlek beszélj velem – kérlelt Effie, és ismét könnyes szemmel nézett rám.

Egy nagy levegővétel után felkészülve minden lehetséges reakciójára elkezdtem elmesélni a történteket. Féltem, hogy ellök magától és magamra maradok.

A történetem végén átkarolt és megint átázott a felsőm. Ez a reakciója nem volt terveim között, így rögtönöztem. Én is átkaroltam, szabad utat engedve könnyeimnek. Pár percig lehettünk így, azután barátnőm hozott zsebkendőt és rendbe hoztuk magunkat.

- És te még attól féltél ezek után, hogy elítéllek? - nevette el magát. Szemei csillogtak a kisírt könnyektől. Aprót bólintottam és én is elnevettem magam.

- Gyere ide – újabb ölelés következett. Kicsit kezdett túlzássá válni, de ez őt nem zavarta.

- Menjünk reggelizni – ajánlotta fel. – Nincs itthon semmi étel, talán menjünk el a Starbucksba vagy Mekibe?

- Habozás nélkül a Mekit választottam. Nem szívesen futnék össze megint a két idiótával.

A McDonald's gyorsétteremhez Effie kocsijával indultunk, mert ma reggel visszakapta a szerelőtől.

Egy hete történt mikor Effie és a mostoha bátyja balesetet szenvedtek. Szerencsére könnyebb sérülésekkel megúszták, viszont a kocsiról ez nem mondható el. A jobb oldala durván szét roncsolódott, a kék festék több helyen lekopott, az ajtók nem csukódtak. Borzalmas állapotban volt.

Effie nevelő szülei nagyon kedvesek voltak és elvitették szerelőhöz. A mai napig is Effie nagyon hálás szüleinek amiért befogadták és mindent megtesznek érte, szeretik.

Nem sok árva ilyen szerencsés mint az én barátnőm. Míg másokat egy szegényebb család vesz magához, Effiet egy igen tehetős, magányos pár fogadta be.

A reggeli után felhívtam anyáékat, akiket először sokkolta a hír, de elmondtam nekik ismét a 18 vagyok monológomat és megértették. Felnőtt ként kezelnek és ez jól esett.

Effie lakásához érve letelepedtünk a kanapén, míg vártuk a híreket. Hogy ne unatkozzunk, barátnőm berakott egy filmet, aminek a címét nem jegyeztem meg, de ez is egy nyálas lehetett mint amilyen Effie stílusa. Imádta a szerelmes, nyálas szövegeket hallgatni, én pedig öklendeztem tőle.

Eff elmondása szerint, azért reagálok így az ilyesmire mert még nem éltem át magam.

Persze lehet igaza van, mert soha nem volt aki ilyeneket mondjon, de jelen pillanatba nem is akartam. Hánynom kell tőle.

A film felénél ki is kapcsolta, mivel bármennyire is próbáltam elviselni, nem ment. Ezt ő is felfogta és inkább a jól megszokott karib tenger kalózaival állt elő.

Legalább ötvenszer láttuk, de megunhatatlan számunkra. Imádjuk Jhonnyt és a filmjeit.

Mikor végeztünk a második filmet rakta be, mire felcsörrent a mobilom.

Azonnal felkaptam, jó hírekre számítva. Hát megkaptam. A tűzoltóságról hívtak és közölték velem, megmarad a ház. Csak a konyha égett le belülről, és a nappali kicsit kormos lett.

Annyira örültem a hírnek, feldobta a napomat. Egy köszönöm, viszlát – ot elmotyogtam és ezer vattos mosollyal fordultam Effie felé. Ő csak próbált kiszedni belőlem valamit de sikertelenül. Már épp szólásra nyitottam a szám, hogy elmeséljem neki, mikor ismét pittyegést halottunk a telefonomból. Most e-mailom érkezett. Effie nem hagyta, hogy egyedül nézzem meg, így ő is odatolakodott szorosan mellém, a fejét vállamra támasztotta és a telefon kijelzőjén olvastuk el ketten.

Kedves Loraine Giles!

….

….

….

….

Ebben a levélben értesítjük önt, hogy a Left Bank production jóvoltából a kihirdetett állásra ön és egy másik jelentkező döntetlen eredményt ért el. A producer, Andy Harries úgy döntött, újabb feladatot készít maguknak miszerint egyikőjük megnyeri a versenyt és megkapja a filmkészítés jogát.

A feladat abból áll, hogy készíteniük kell egy előzetest a forgatókönyvük alapján.

Rendelkezésükre áll két hét. A videó nem több mint négy perces kell legyen.

Felhasználhatják a Left Bank production jóvoltából kapott Canon kamerát. Amennyiben lemondana erről a feladatról,vagy kérdése van, értesítsen minket.

Feladó: AndyHarris@leftbank.com

El sem hiszem. Nem tudom eldönteni, hogy örüljek vagy sírjak. Hiszen be kerültem a végső kettőbe, de most még jobban meg kell dolgoznom az álmom eléréséért. A filmem előzetesét kell elkészítenem. Mégis hogy kéne neki fogjak. Számtalan kérdés motoszkál bennem. A legelső: ki az ellenfelem? Ezt az apróságot kifelejtették az e-mialból. Fiú vagy lány? Velem egykorú, vagy idősebb? Van tapasztalata videózás kapcsán vagy kezdő mint én?

Megannyi kérdés ami válaszra vár.

Ránézek Effire aki még mindig emészti a sorokat. Ő is felnéz rám és mosolyog. Ezek szerint ő a dolgok jó oldalát látja. Mint mindig. Én próbálkozom betartani nagyim kérését, legyek pozitív de iszonyatosan nehéz annak lenni, ilyen bizonytalan helyzetben.

- Már szinte a kezedben van – szólal meg barátnőm. Elnevetem magam. A kezembe? Dehogy.

- Soha nem készítettem videót. Megvágni se tudom – vettettem fel a problémámat.

- Megoldjuk – zárta le ezt a témát Effie. Nem volt mit mondjak rá. Talán nem is akartam, vagy csak egyet értettem vele.

- Mit mondtak a tűzoltók? - terelte más vizek felé a témát.

- Hogy megmarad a házam – mosolyogtam most már én is. Effie megvillogtatta fogait, amitől nevetnem kellet. Olyan aranyos, és kedves velem. Sokszor nem értem mivel érdemeltem ki őt. A legjobb barátnőmnek nevezhetem és az is. Tényleg az. Soha nem veszekedtünk, vagy ha mégis, az nem mondható veszekedésnek. Csupán apró viták amik mindig megoldhatóak voltak egy kis csokival és filmmel.

- Látogassunk el hozzád – mondta. Jó ötletnek találtam, így felmérhetem a házam hogylétét.

Kiérve a lakásból megcsapott minket London hűvös szele, de ez nem állított meg minket.

Megvártam míg barátnőm visszaszalad egy esernyőért, addig kisétáltam az apró udvarból ami Effie háza előtt volt teli virágokkal. Ezt nevezte ő virágos kertnek. Aranyos volt, ránéztem a kis liliomokra és jóleső érzés fogott el. De nem tartott sokáig mert a csendes gondolkozásomat egy kiabálás ütötte meg.

- Vigyázz! - kiabálta a hátam mögül valaki, de mikor megfordultam volna, már belém is ütközött.

Fekvő helyzetemből felsegítettek. Rápillantottam a deszkás srácra és elfogott a harag. Nem azért mert elütött, hanem mert ez már a második alkalom mikor összetűzésbe keveredünk.

- Te! - szóltam rá haragosan. Az arcán nem láttam megbánást, hanem csak mosolygott. Ebből azt vonom le hogy ő is felismert.

Chapter 01

Chapter 01

Hali. Köszönöm a türelmeteket, és az eddigi feliratkozót! Nagyon hálás vagyok ezért. De tényleg! :D annyira rendesek vagytok. Minél hamarabb akartam hozni  az első fejezetet, de valahogy unalmasnak tűnt, így többször át kellet írnom. Végre megvan! Tegnap délben ezen gondolkoztam és kipattant a fejemből egy remek ötlet. Végtére is így nem lett unalmas. Rövidnek se mondanám, ámbár hosszabbra tervezem az elkövetkező többi fejezetet. Nem is tartalak fel titeket az olvasástól. Remélem tetszik! Ha igen kaphatnék néhány kommentet? Csak, hogy megbizonyosodjak arról, nem lett olyan rossz :) Köszike. ××

Waiting.

Várakozás. Talán ez az élet egyik legnehezebb próbatétele. Nem tudhatod mi vár rád, örülni fogsz a hírnek, vagy teljesen

magadba zuhansz. Már csak a remény éltet.

Nagymamám mindig azt tanította, bízzak önmagamban és mindig legyek pozitív. A pozitív gondolkodás sokat segített egészen a mai napig. Most mégis úgy érzem rajtam semmi más nem segít csak egy forró kávé és a telefonom. Muszáj kimozduljak otthonról, hiszen ebben a pár napban be voltam gubózva. A lakásban végeztem minden tennivalóval, számtalanszor raktam rendet, mosogattam el, porszívóztam fel. Semmi nem terelte el a figyelmemet a hétvégi eredmény hirdetésről. Még a tévében szereplő Jhonny Depp se tudott tenni ellene. Már csak a csütörtököt és a pénteket kell kibírjam valahogy. Szombaton kapom meg a választ, a választ arra, hogy teljesül e az álmom, avagy csak álom marad mindörökké.

Eldöntöttem tehát, nem maradok a lakás fehérre festett falai közt és lesétáltam a legközelebbi kávézóhoz.

London utcái már tele volt nyüzsgéssel. A mindenféle márkájú kocsik rohanva szelték az utakat, mintha üldözné őket valami. A gyalogosok is pont ezt tették. Sietve gyűrték le a távot ami céljuk eléréséhez vezet. Felnézve az égre, nem ért meglepetésként a sok sötétszürke felhőtömeg. Hiszen London már csak ilyen időjárással rendelkezik. Szerencsémre számítottam rá, mint mindig, és előhalásztam táskámból egy régi, fekete ernyőt. Amint ezt megtettem, máris eleredt az eső.

Most látszott csak igazán ki is lakik errefelé. Aki régóta itt él, az már csak tudja, ha elindul kabát vagy ernyő nélkül, az bizony elázik.

Emberek sokasága menekült az eső elöl. Éttermekben, kávézókban húzták meg magukat, míg eláll a borzalmas idő.

Néhány járókelő még sétált az utcán akik voltak olyan okosak és magukkal hoztak egy esernyőt. De már közülük is megelégelte azt, hogy a lábuk csurom víz, így ők is menekülőre vették az irányt.

Befordulva egy kisebb utcába, csak én maradtam kint. De nem volt ez így sokáig, mert én is elérkeztem úti célomhoz. Starbucks. Ez London egyik legnépszerűbb kávézója, ahova emberek százai járnak naponta. A ma reggel se volt kivétel. Amint beléptem, a kis helyiségbe, embertömeg fogadott. Körülnéztem, hátha maradt hely még számomra valahol. Semmi -féle kép nem akartam tovább indulni ilyen időben, ezért elindultam a kávézó hátsó részébe, ahol egy üres asztalt véltem felfedezni. Gyors léptekkel indultam tovább, de valaki megelőzött. Pontosabban két valaki. Nagyon hasonlítottak egymásra. Mind a kettő széles vigyorral nézett rám, miután elfoglalták a kiszemelt asztalt. Nem mondanám magam olyan személynek aki hamar felkapja a vizet, most mégis egy szempillantás alatt felhúzott a két fiú.

- Bocsika – vigyorogta az egyik. Nem tudnám megkülönböztetni őket, csak ruhájuk alapján.

Egy keserű mosoly kíséretében hátat fordítottam nekik és újabb hely után fürkésztem. Pár perc után feladtam és a kijárat felé szedtem a lábaim.

- Mellénk leülhetsz ha gondolod – szólt megint hozzám a fehér pólós.

- Kösz de inkább az esőt választom – válaszoltam, némi gúnnyal megspékelve. Azzal kiléptem az immár vízeséssé vált Londonba.

Még most se hiszem el, mekkora szemetek voltak. Utáltam az ilyen embereket. Főleg, amiért nem elég neki az , hogy elfoglalta a helyet, hanem mert még rá is játszott. Hülye lettem volna elfogadni a meghívást. Még hogy meghívás, szerintem még ő se gondolta komolyan, hogy leülök melléjük.

Hazaérve, akaratlanul is bevágtam magam mögött az ajtót és a konyhába siettem. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, amit még a szüleimtől kaptam, ahogy sok más bútordarab is tőlük származott. Nem hagyták azt, hogy egyetlen szem lányuk semmi nélkül kisétáljon az életbe. Sok mindent köszönhetek nekik és ezért mindig hálás leszek.

Még mai napig is emlékszem arra a veszekedésre, mikor közöltem velük, hogy kiköltözöm Londonba. Anya azonnal nemet mondott, apa pedig mindenben támogatott. Nagyon nehéz dolgom volt anyával, de sikerült megértetnem vele, az álmaimat és most már ő is száz százalékig támogat. Minden héten felhív és követeli, a beszámolómat az itteni életemről. Én készségesen válaszolok minden kérdésére, és ő is így tesz. Mindig mindent megbeszéltünk és segítettünk egymásnak mikor épp arra került sor. Most is segített elterelni a figyelmemet a hétvégéről. Egy darabig működött a terv, azután ismét visszatértem a kétségbe esés világába.

Gondolataimból telefonom halk csengése ránt ki. Táskám aljában kutatok érte de reménytelen. Elnyelte a mély. Az ágyamhoz rohanok és kiürítem a váll táskám tartalmát. Minden kizúdul, de engem csak egy apró fekete tárgy érdekel. Hamar ki is esik, és egy pillanat alatt a fülemhez emelem, közben megnyomom a „fogadás” gombot.

- Raine! – kiált bele rég nem látott barátnőm. Lelkesedése ragadós, így ugyanolyan vidáman fogadom.

- Effie! Rég hallottam a hangod. Hogy vagy?

- Remekül, és te?

- Próbálom elterelni a gondolataimat – vallom be. Hiszen ő neki nincs értelme félrebeszélnem. Mindig megértett és ahol tudott, folyton segített. Talán emiatt bíztam meg benne annyira.

-Emiatt nem kell sokáig aggódnod – mondta még nagyobb vidámsággal a hangjában. Egy pillanatra elmosolyodtam a gondolatra, hogy mi terve lehet ez ügyben, de Effiet ismerve nem hagy cserben.

- Miért is?

- Mert ma eljövök hozzád és csapunk egy csajos estét – lelkendezett.

- Ez jól hangzik – egyeztem bele. Azzal el is köszöntünk és visszahajítottam telefonom az ágyra, amit hamarosan én is követtem. Elterülve az ágyon feküdtem és folyton, hol a két egymásra hasonlító fiúra gondoltam, hol a filmkészítésre. Nem tudtam kiverni a fejemből azokat az idiótákat. Tudni kell rólam, hogy kissé paranoiás vagyok. Hogy ez miből áll?

Néha azt képzelem, hogy mások szánt szándékkal rosszat akarnak nekem. Csakis egyedül nekem. Mintha én lennék a fekete bárány a sok fehér között. Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy igazából nem is rossz annak a bizonyos fekete báránynak lenni. Kitűnik a sok egyforma között és ez egyedivé teszi. Persze vannak hátulütői is, de ez csak nézőpont kérdése. Míg én jól érzem magam a bőrömben addig nincs baj.

Gondolataimba merültem ismét, és hamar elnyomott az álom.

Nem tudom mennyit aludhattam mert csengetésre és durva kopogásra ébredtem. Elsőre Effire gondoltam, de órámra tekintve rájöttem, hogy korán van még. Meglepetésként ért az ajtó előtt álló rémült harminc év körüli ember. Ismerősnek tűnt. Talán a szomszédban lakik.

Álmos tekintettel meredtem rá, ő pedig elszáguldott mellettem be egyenest a lakásba.

Meglepettségemben csak egy „héj, várjon” -t tudtam kinyögni és utána mentem volna, ha nem állított volna meg egy füst rengeteg. Hamar el is múlt álmosságom, és a félelem vette át a helyét. Nem fogtam fel mi történik. Csak álltam a küszöbön és a füstfelhőben eltűnt látogatóm után meredtem.

Azt hittem képzelődöm, mindaddig mikor már a tűzoltók vittek ki a házból, mert nem akartam mozdulni.

- Kérem hölgyem, maradjon itt – parancsolt rám egy sárga ruhás. Felmerült bennem a kérdés, mégis hova mehetnék? Londonban nem ismerek senkit csak Effit. Te jó ég! Effie! Nemsokára kéne ideérjen. Hogy fogja fel mi is történt?

Tulajdonképpen én sem tudom mi történt. Annyit tudok, hogy kigyulladt a házam? De miért? Tudtommal nem sütöttem semmit, a gáztűzhelyet se hagytam bekapcsolva.

Gondolatmenetemből egy ismerős hang zökkentett ki. Effie ideért. Hál' Istennek, már csak rá támaszkodhatok.

- Raine! Loraine! - ordította. Hangjában nem kevés kétségbeesés szűrhető le. Megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy közölhessem vele, merre vagyok.

- Effie! - szóltam utána, mikor megpillantottam a hosszú, szőke göndör tincseit a tömegben, amely nemrég keletkezett. Úgy tűnt rengeteg ember érdeklődésér felkeltette a tűz.

Nemsokára észre is vett, és könnyeivel küzdve, arrébb lökdösött pár nézelődőt ,azután ideérve karjait átfonta derekam körül. Én is viszonoztam. Időérzékemet teljesen elvesztettem. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, egymásba borulva. Míg én tartottam magam, ő azonnal eláztatott könnyeivel. Senki nem szólt egy szót se, csak álltunk kint, én pedig végig néztem ahogy a tűzoltók megpróbálják mentetni a menthetőt.

Még mindig azon tanakodtam, ki és mi okozta a tüzet. Látszólag a konyhából indult de fogalmam se volt mi történhetett. Ekkor hirtelen eszembe jutott és felkiáltottam amitől Effie rögtön felriadt.

- A kávéfőző! - hüledeztem. Persze, hogy a kávéfőző. Mi más okozhatta volna, mint a bekapcsolva felejtett gép. El sem hiszem mekkora idióta vagyok.

- Micsoda? - nézett rám könnyes, barna szemeivel.

- Én okoztam a tüzet, a kávéfőzővel.

Ezután már csak értetlen tekintetét láttam mielőtt külön tereltek minket, kihallgatásra. Elmondtam minden apró részletet először a tűzoltó parancsnoknak majd rendőrségnek is. Mikor mindezzel megvoltunk, könyörögtem nekik, hogy engedjék vissza Effiet. Boci szemeim nem voltak hasztalanok, szinte azonnal elfogadták kérésemet.

Szőke barátnőm ismét felém rohant, és újra az ölemben termett, de most visszafogta a könnyeit.

Szólásra nyitotta száját, mikor már mellettem ült az egyik utcai padon, de nem jött ki rajta egy szó sem. Még mindig értetlenül nézett felém, amire én csak egy sóhajjal válaszoltam. El akartam neki mondani mi is történt, de féltem, hogy el fog ítélni és hülyének néz. Teljesen jogosan, hiszen az vagyok.

Mikor látta rajtam, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék, ő kezdett beszélni.

- Amíg újra vissza tudsz költözni, addig nálam fogsz lakni – kezdte. Azonnal kinyitottam a szám, hogy tudtára adjam, nem fogok a terhére lenni, és szó se róla, hogy befogadjon. De megelőzött, hiszen jól ismert mit is akarok mondani.

- Nem kérek véleményt. Ezt vedd parancsnak – fejezte be, és egy halvány mosolyt véltem felfedezni arcán.

Persze nem akartam elfogadni, de választási lehetőségem se volt sok. A tűzoltók elengedtek minket, mondván, hogy majd értesítenek a ház megmaradt része felől.

Szüleimet is értesíteni akartam, de ma túl fáradt vagyok, ahhoz, hogy felhívjam és hallgassam aggodalmas hangjukat. Hiszen csak leszidást kapnék, amit meg is érdemlek, de csak holnap.

Effie nem sokkal lakik messzebb mint én. Mondhatni elég közel. Mi mégis a taxis megoldást választjuk, hiszen kimerültek vagyunk a sétához.

Hamar meg is érkezünk, én megkaptam a vendégszobát. Mindketten nagyon kimerültek voltunk így a szobáinkba tértünk, én pedig álomba sírtam magam.  

Prologue

Prologue.

Egy történet, amit még nem hallottál. Egy történet amelyben az érzések háborúznak. Jó és rossz. Vajon melyik érzés erősebb? Szeretet vagy utálat? Vajon az utálatot le lehet győzni a szeretettel? Talán igen, talán nem.

Egy lány életét sok minden megváltoztathatja. Kisebb problémák is lehúzhatják a mélybe. Viszont Loraine egy kifejezetten erős, bátor, segítőkész lány, azonban mégis vannak gyenge pontjai. Soha senki nem jött rá, mi is lenne az.

Azonban, élete csúcspontján, mikor minden dologban sikerre tör, valakik útját álják. Nem is akárkik.

Az ikerpár teljesen felforgatja életét, aminek Loraine egyáltalán nem örül.

Finn és Jack Harries. Két fiú, aki ugyan hasonlít egymásra, de belül teljesen eltérőek.

Jack, aki állandóan lelkes, sok dologban tehetséges, folyton vidám és életrevaló.

Finn, ő visszafogottabb testvérénél, törődő, és két perccel idősebb Jacknél, amit állandón tudat a világgal.

Ez a történet egy lány álmairól, ezen belül a filmkészítésről szól.

Loraine 10 éves kora óta, rövid videókat készít, és az a nagy álma, hogy egyszer filmrendező lehessen és magának mondhasson egy igazán jó filmet. Ehhez viszont nem kevés elszántság és vakmerőség kell. Raine állja a sarat egészen 19 éves koráig, amikor is egy híres rendezőhöz beválogatják filmének forgatókönyvét.

Az öröm nem tart sokáig, hiszen Raine megtudja, hogy rajta kívül még négy ember forgatókönyvét is beválogatták. A szűrést, nem több mint két hétig tartják, és addig kell várakozniuk. Raine megpróbálja lefoglalni magát, de nem jár sok sikerrel. Minden percben lesi telefonját, email fiókját, hátha hamarabb kap értesítést, miszerint a forgatókönyvét megvalósítják és elkészítik várva várt filmét, amit saját maga rendezhet. Londonban.