2013. április 7., vasárnap

Chapter 01

Chapter 01

Hali. Köszönöm a türelmeteket, és az eddigi feliratkozót! Nagyon hálás vagyok ezért. De tényleg! :D annyira rendesek vagytok. Minél hamarabb akartam hozni  az első fejezetet, de valahogy unalmasnak tűnt, így többször át kellet írnom. Végre megvan! Tegnap délben ezen gondolkoztam és kipattant a fejemből egy remek ötlet. Végtére is így nem lett unalmas. Rövidnek se mondanám, ámbár hosszabbra tervezem az elkövetkező többi fejezetet. Nem is tartalak fel titeket az olvasástól. Remélem tetszik! Ha igen kaphatnék néhány kommentet? Csak, hogy megbizonyosodjak arról, nem lett olyan rossz :) Köszike. ××


Waiting.

Várakozás. Talán ez az élet egyik legnehezebb próbatétele. Nem tudhatod mi vár rád, örülni fogsz a hírnek, vagy teljesen
magadba zuhansz. Már csak a remény éltet.
Nagymamám mindig azt tanította, bízzak önmagamban és mindig legyek pozitív. A pozitív gondolkodás sokat segített egészen a mai napig. Most mégis úgy érzem rajtam semmi más nem segít csak egy forró kávé és a telefonom. Muszáj kimozduljak otthonról, hiszen ebben a pár napban be voltam gubózva. A lakásban végeztem minden tennivalóval, számtalanszor raktam rendet, mosogattam el, porszívóztam fel. Semmi nem terelte el a figyelmemet a hétvégi eredmény hirdetésről. Még a tévében szereplő Jhonny Depp se tudott tenni ellene. Már csak a csütörtököt és a pénteket kell kibírjam valahogy. Szombaton kapom meg a választ, a választ arra, hogy teljesül e az álmom, avagy csak álom marad mindörökké.
Eldöntöttem tehát, nem maradok a lakás fehérre festett falai közt és lesétáltam a legközelebbi kávézóhoz.
London utcái már tele volt nyüzsgéssel. A mindenféle márkájú kocsik rohanva szelték az utakat, mintha üldözné őket valami. A gyalogosok is pont ezt tették. Sietve gyűrték le a távot ami céljuk eléréséhez vezet. Felnézve az égre, nem ért meglepetésként a sok sötétszürke felhőtömeg. Hiszen London már csak ilyen időjárással rendelkezik. Szerencsémre számítottam rá, mint mindig, és előhalásztam táskámból egy régi, fekete ernyőt. Amint ezt megtettem, máris eleredt az eső.
Most látszott csak igazán ki is lakik errefelé. Aki régóta itt él, az már csak tudja, ha elindul kabát vagy ernyő nélkül, az bizony elázik.
Emberek sokasága menekült az eső elöl. Éttermekben, kávézókban húzták meg magukat, míg eláll a borzalmas idő.
Néhány járókelő még sétált az utcán akik voltak olyan okosak és magukkal hoztak egy esernyőt. De már közülük is megelégelte azt, hogy a lábuk csurom víz, így ők is menekülőre vették az irányt.
Befordulva egy kisebb utcába, csak én maradtam kint. De nem volt ez így sokáig, mert én is elérkeztem úti célomhoz. Starbucks. Ez London egyik legnépszerűbb kávézója, ahova emberek százai járnak naponta. A ma reggel se volt kivétel. Amint beléptem, a kis helyiségbe, embertömeg fogadott. Körülnéztem, hátha maradt hely még számomra valahol. Semmi -féle kép nem akartam tovább indulni ilyen időben, ezért elindultam a kávézó hátsó részébe, ahol egy üres asztalt véltem felfedezni. Gyors léptekkel indultam tovább, de valaki megelőzött. Pontosabban két valaki. Nagyon hasonlítottak egymásra. Mind a kettő széles vigyorral nézett rám, miután elfoglalták a kiszemelt asztalt. Nem mondanám magam olyan személynek aki hamar felkapja a vizet, most mégis egy szempillantás alatt felhúzott a két fiú.
- Bocsika – vigyorogta az egyik. Nem tudnám megkülönböztetni őket, csak ruhájuk alapján.
Egy keserű mosoly kíséretében hátat fordítottam nekik és újabb hely után fürkésztem. Pár perc után feladtam és a kijárat felé szedtem a lábaim.
- Mellénk leülhetsz ha gondolod – szólt megint hozzám a fehér pólós.
- Kösz de inkább az esőt választom – válaszoltam, némi gúnnyal megspékelve. Azzal kiléptem az immár vízeséssé vált Londonba.
Még most se hiszem el, mekkora szemetek voltak. Utáltam az ilyen embereket. Főleg, amiért nem elég neki az , hogy elfoglalta a helyet, hanem mert még rá is játszott. Hülye lettem volna elfogadni a meghívást. Még hogy meghívás, szerintem még ő se gondolta komolyan, hogy leülök melléjük.
Hazaérve, akaratlanul is bevágtam magam mögött az ajtót és a konyhába siettem. Bekapcsoltam a kávéfőzőt, amit még a szüleimtől kaptam, ahogy sok más bútordarab is tőlük származott. Nem hagyták azt, hogy egyetlen szem lányuk semmi nélkül kisétáljon az életbe. Sok mindent köszönhetek nekik és ezért mindig hálás leszek.
Még mai napig is emlékszem arra a veszekedésre, mikor közöltem velük, hogy kiköltözöm Londonba. Anya azonnal nemet mondott, apa pedig mindenben támogatott. Nagyon nehéz dolgom volt anyával, de sikerült megértetnem vele, az álmaimat és most már ő is száz százalékig támogat. Minden héten felhív és követeli, a beszámolómat az itteni életemről. Én készségesen válaszolok minden kérdésére, és ő is így tesz. Mindig mindent megbeszéltünk és segítettünk egymásnak mikor épp arra került sor. Most is segített elterelni a figyelmemet a hétvégéről. Egy darabig működött a terv, azután ismét visszatértem a kétségbe esés világába.
Gondolataimból telefonom halk csengése ránt ki. Táskám aljában kutatok érte de reménytelen. Elnyelte a mély. Az ágyamhoz rohanok és kiürítem a váll táskám tartalmát. Minden kizúdul, de engem csak egy apró fekete tárgy érdekel. Hamar ki is esik, és egy pillanat alatt a fülemhez emelem, közben megnyomom a „fogadás” gombot.
- Raine! – kiált bele rég nem látott barátnőm. Lelkesedése ragadós, így ugyanolyan vidáman fogadom.
- Effie! Rég hallottam a hangod. Hogy vagy?
- Remekül, és te?
- Próbálom elterelni a gondolataimat – vallom be. Hiszen ő neki nincs értelme félrebeszélnem. Mindig megértett és ahol tudott, folyton segített. Talán emiatt bíztam meg benne annyira.
-Emiatt nem kell sokáig aggódnod – mondta még nagyobb vidámsággal a hangjában. Egy pillanatra elmosolyodtam a gondolatra, hogy mi terve lehet ez ügyben, de Effiet ismerve nem hagy cserben.
- Miért is?
- Mert ma eljövök hozzád és csapunk egy csajos estét – lelkendezett.
- Ez jól hangzik – egyeztem bele. Azzal el is köszöntünk és visszahajítottam telefonom az ágyra, amit hamarosan én is követtem. Elterülve az ágyon feküdtem és folyton, hol a két egymásra hasonlító fiúra gondoltam, hol a filmkészítésre. Nem tudtam kiverni a fejemből azokat az idiótákat. Tudni kell rólam, hogy kissé paranoiás vagyok. Hogy ez miből áll?
Néha azt képzelem, hogy mások szánt szándékkal rosszat akarnak nekem. Csakis egyedül nekem. Mintha én lennék a fekete bárány a sok fehér között. Sok időbe telt, míg rájöttem, hogy igazából nem is rossz annak a bizonyos fekete báránynak lenni. Kitűnik a sok egyforma között és ez egyedivé teszi. Persze vannak hátulütői is, de ez csak nézőpont kérdése. Míg én jól érzem magam a bőrömben addig nincs baj.
Gondolataimba merültem ismét, és hamar elnyomott az álom.
Nem tudom mennyit aludhattam mert csengetésre és durva kopogásra ébredtem. Elsőre Effire gondoltam, de órámra tekintve rájöttem, hogy korán van még. Meglepetésként ért az ajtó előtt álló rémült harminc év körüli ember. Ismerősnek tűnt. Talán a szomszédban lakik.
Álmos tekintettel meredtem rá, ő pedig elszáguldott mellettem be egyenest a lakásba.
Meglepettségemben csak egy „héj, várjon” -t tudtam kinyögni és utána mentem volna, ha nem állított volna meg egy füst rengeteg. Hamar el is múlt álmosságom, és a félelem vette át a helyét. Nem fogtam fel mi történik. Csak álltam a küszöbön és a füstfelhőben eltűnt látogatóm után meredtem.
Azt hittem képzelődöm, mindaddig mikor már a tűzoltók vittek ki a házból, mert nem akartam mozdulni.
- Kérem hölgyem, maradjon itt – parancsolt rám egy sárga ruhás. Felmerült bennem a kérdés, mégis hova mehetnék? Londonban nem ismerek senkit csak Effit. Te jó ég! Effie! Nemsokára kéne ideérjen. Hogy fogja fel mi is történt?
Tulajdonképpen én sem tudom mi történt. Annyit tudok, hogy kigyulladt a házam? De miért? Tudtommal nem sütöttem semmit, a gáztűzhelyet se hagytam bekapcsolva.
Gondolatmenetemből egy ismerős hang zökkentett ki. Effie ideért. Hál' Istennek, már csak rá támaszkodhatok.
- Raine! Loraine! - ordította. Hangjában nem kevés kétségbeesés szűrhető le. Megpróbáltam összeszedni magam annyira, hogy közölhessem vele, merre vagyok.
- Effie! - szóltam utána, mikor megpillantottam a hosszú, szőke göndör tincseit a tömegben, amely nemrég keletkezett. Úgy tűnt rengeteg ember érdeklődésér felkeltette a tűz.
Nemsokára észre is vett, és könnyeivel küzdve, arrébb lökdösött pár nézelődőt ,azután ideérve karjait átfonta derekam körül. Én is viszonoztam. Időérzékemet teljesen elvesztettem. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, egymásba borulva. Míg én tartottam magam, ő azonnal eláztatott könnyeivel. Senki nem szólt egy szót se, csak álltunk kint, én pedig végig néztem ahogy a tűzoltók megpróbálják mentetni a menthetőt.
Még mindig azon tanakodtam, ki és mi okozta a tüzet. Látszólag a konyhából indult de fogalmam se volt mi történhetett. Ekkor hirtelen eszembe jutott és felkiáltottam amitől Effie rögtön felriadt.
- A kávéfőző! - hüledeztem. Persze, hogy a kávéfőző. Mi más okozhatta volna, mint a bekapcsolva felejtett gép. El sem hiszem mekkora idióta vagyok.
- Micsoda? - nézett rám könnyes, barna szemeivel.
- Én okoztam a tüzet, a kávéfőzővel.
Ezután már csak értetlen tekintetét láttam mielőtt külön tereltek minket, kihallgatásra. Elmondtam minden apró részletet először a tűzoltó parancsnoknak majd rendőrségnek is. Mikor mindezzel megvoltunk, könyörögtem nekik, hogy engedjék vissza Effiet. Boci szemeim nem voltak hasztalanok, szinte azonnal elfogadták kérésemet.
Szőke barátnőm ismét felém rohant, és újra az ölemben termett, de most visszafogta a könnyeit.
Szólásra nyitotta száját, mikor már mellettem ült az egyik utcai padon, de nem jött ki rajta egy szó sem. Még mindig értetlenül nézett felém, amire én csak egy sóhajjal válaszoltam. El akartam neki mondani mi is történt, de féltem, hogy el fog ítélni és hülyének néz. Teljesen jogosan, hiszen az vagyok.
Mikor látta rajtam, hogy fogalmam sincs mit mondhatnék, ő kezdett beszélni.
- Amíg újra vissza tudsz költözni, addig nálam fogsz lakni – kezdte. Azonnal kinyitottam a szám, hogy tudtára adjam, nem fogok a terhére lenni, és szó se róla, hogy befogadjon. De megelőzött, hiszen jól ismert mit is akarok mondani.
- Nem kérek véleményt. Ezt vedd parancsnak – fejezte be, és egy halvány mosolyt véltem felfedezni arcán.
Persze nem akartam elfogadni, de választási lehetőségem se volt sok. A tűzoltók elengedtek minket, mondván, hogy majd értesítenek a ház megmaradt része felől.
Szüleimet is értesíteni akartam, de ma túl fáradt vagyok, ahhoz, hogy felhívjam és hallgassam aggodalmas hangjukat. Hiszen csak leszidást kapnék, amit meg is érdemlek, de csak holnap.
Effie nem sokkal lakik messzebb mint én. Mondhatni elég közel. Mi mégis a taxis megoldást választjuk, hiszen kimerültek vagyunk a sétához.
Hamar meg is érkezünk, én megkaptam a vendégszobát. Mindketten nagyon kimerültek voltunk így a szobáinkba tértünk, én pedig álomba sírtam magam.  



4 megjegyzés:

  1. Egyre jobban tetszik!Kíváncsi vagyok mit hozol ki a storyból és az ikrekhez mi köze lesz!De alig várom!Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Kedves Henny! :)

    Igazán sajnálom, hogy még csak most jutottam el a véleményem megírásához, holott már egy ideje megfogalmazódott bennem a lényeg. :) Elsősorban, észreveszek néhány elgépelést a fejezetben, de nem olyan zavaró létszámban, tehát ez jó. :) Tanács, hogy olvasd át tüzetesen minden egyes részedet, így könnyen észreveheted a hibákat. (tapasztalat :)
    A második dolog, amit fontosnak tartok megjegyezni, hogy megleptél a fiúkkal való találkozáskor. Féltem, hogy rögtön egy húron fognak pendülni, meg puszipajtásokkal válnak, stb., de nem! :) Jó volt azt látni, hogy a karaktered mennyire ki nem állhatja őket (még most :P), és ott is hagyja a párost. Ez jó volt. :)
    Az utolsó, amit szeretnék kiemelni, hogy tetszettek a fejezet végén megjelenített érzelmek, mert valódinak láttam/éreztem őket. Mint egy hús-vér személy. Persze még rá fér a karakteredre a csiszolás, de jó úton haladsz felé, hogy jobb legyél! :)
    A második fejezetet még most tervezem elolvasni, ezért bocsánat, mostanában nem jutott időm másra. De azt el kell mondjam, izgatottan várom, mik jönnek még ez után! :)
    Sok szerencsét!

    Hayley xx

    VálaszTörlés
  3. Hali. Köszönöm szépen a kritikát és megpróbálok odafigyelni jobban a helyes írásra. Azért nem formáltam őket puszipajtásokká, mert olyan történeteket már sok blogon lehet olvasni. És gondoltam így nem lesz annyira unalmas ha most egy kicsit máshogy írom :) köszi hogy szántál a blogomra időt ××

    VálaszTörlés